Havassy Anna Katalin kolléganőnk jegyzete.

Arthur Rimbaud: Kóborlásaim című verse zsong a fejemben, ha olyan hajléktalant látok, akin látszik: nem abban tetszeleg, hogy a forgalmas sétálóutcán mutogassa nyomorát, és nem az ital megszerzése teszi ki a napjait. Tűnődöm, hogy vajon sorsa nem az ifjú költőéhez hasonló-e?! Vajon a „két ronggyá rohadt zseb” nem értéket teremtő öklöket rejt-e?! Nehéz kérdések, mert az emberi természet ítélkező. Könnyebb elképzelni a hátteret, félrenézni, leírni valakit végleg, mint tenni érte. Tudom, Győrben is megvannak a hajléktalanoknak menedéket nyújtó helyek, meleggel, étellel és megfelelő körülményekkel várják, aki betér. Ám túl szép is lenne, ha ennyire magától menne a megoldás. Mert sokan vannak, akik nem mennek be. Egymillió vélt vagy valós okot tudnak mondani, a döntés viszont az övék. Az meg a miénk, hogy legyintünk-e rájuk, vagy a magunk módján segítünk. Akkor is, ha sokan úgy tartják: ha segítesz, nem fog fájni nekik eléggé, és nem fognak lépni. Lehetséges, de azért nagyon hideg az utca télen, a jeges szél pedig nem biztos, hogy motiválóan fütyül a csillagos ég alatt egy munkakereséshez… Ha az ételdobozok feltöltésével, ha egy kézbe adott tál meleg étellel, egy pár cipővel, kabáttal, álláslehetőségek listájával, jó szóval segíthetünk, én amondó vagyok, tegyük meg! Mindenki csak annyit, amennyit úgy érzi, vállalni képes egy másik emberért, akiről nyilvánvalóan látható, nem a rendet bontja, csak eltévedt a kóborlásai során. S talán még bízik abban, hogy igazából soha nem sétál egyedül… 

Illusztráció: depositphotos.com