J. Kovács Andrea kolléganőnk szívhez szóló története.

„Én olyan szerelmes voltam beléd, annyiszor vártalak a Varga-kőnél” – mondja az öreg bácsi a tömött buszon, és időbe telik mire észreveszem az apró, idős asszonyt. Pár perc alatt kiderül, hogy évtizedek óta nem találkoztak, s amikor oszlani kezd a tömeg, az is nyilvánvaló válik, hogy a hetvenes éveiket jócskán maguk mögött hagyták.

Már egymás mellett ülnek, élénken beszélgetnek, és a felidézett emlékek visszafiatalítják őket. Akaratlanul is kihallgatott szavaik nyomán megelevenedik a régi Révfalu, a vadregényes Duna part. Szóba kerülnek egykori osztálytársak, barátok, elkövetett bolondságok és egy félreértés, ami miatt nem úgy alakult a sorsuk, ahogy azt akkoriban közösen eltervezték.

A buszon senkinek sem tűnik fel, hogy a délutáni dugó miatt szinte lépésben haladunk, az összes piros lámpát kifogjuk, s az amúgy sem kevés menetidő megháromszorozódik. A két öreg szomorkás mosolyától egyfajta, csendes jóakarattal párosuló izgatott kíváncsiság hullámzik végig rajtunk, s ha csak szemünk sarkából is, de úgy figyeljük őket, mint egy zseniálisan rendezett kamaraszínházi jelenetet. Drukkolunk, hogy történjen valami. Bármi, ami elégtételt adhat nekik az elvesztegetett évekért, az egymás nélkül töltött életért.

Ám a leghosszabb út is véget ér egyszer, a néni leszálláshoz készülődik. Megsimogatja az idős ember kezét és feláll. Az utastársak közül egyszerre hárman is nyújtják a karjukat, hogy segítsenek.

„Holnap várlak a Varga-kőnél. Ugye eljössz?” – kérdezi az öreg reménykedve. Az apró asszony úgy kacag, mint egy fiatal lány: „Te bolond, az már nincs meg. Találkozzunk inkább háromkor a patika előtt! De aztán ne késs!”

Nyitókép: Jáky György – Duna part a Varga-kővel