Ami évről évre tényleg aggasztóbb: a temetőlátogatások nem csendes emlékezések, nem bensőséges pillanatok, hanem sokkal inkább harsány összejövetelek, társasági események.

Mondhatjuk, hogy lassan már mindenből divat lesz, de az az igazság, hogy csak abból, amit mi magunk teszünk azzá. Úgyhogy a magam részéről nem fogadom el, ha azt hallom, hogy a halottak napjából is divatot csináltunk. Mert bár kétségtelen, hogy egy kissé túlnőtte magát az ünnep, de ezt leginkább a kereslet-kínálat határozza meg. Viszont ami évről évre tényleg aggasztóbb: a temetőlátogatások nem csendes emlékezések, nem bensőséges pillanatok, hanem sokkal inkább harsány összejövetelek, társasági események. Engem még úgy neveltek, hogy a temetőnek is megvan a maga rendje, azt felborítani pedig nem szabad! Sőt, egyenesen tiszteletlenség. Sírkertbe az emberek emlékezni, a szeretteikre gondolni, imádkozni mennek, tehát nincs helye a hangos beszédnek, a nevetgélésnek, a gyermekek rohangálásának, evésnek, ivásnak, és igen, a mobiltelefon-csöngésnek sem, sőt a síroknál való fotózkodásnak sem! Nem vagyunk egyformák, s nem gyászolunk egyformán, én is tudom. Ám úgy vélem, a magyar kultúra a temetői elcsendesedéshez szokott, ahhoz, hogy figyelünk egymásra és az elhunytakra. Temetőbe járni nem társasági esemény, nem egy klassz program. Csendes, meghitt emlékezés. Nem véletlenül mondjuk: nyugodjon békében! Na de akkor hagyjunk is minden elhunyt lelket békében nyugodni, halottak napján is!