Lukácsi Zoltán kanonok-plébános ünnepi jegyzete.

Adventi koszorúinkon sorra kigyúltak a fények. Az áruktól roskadozó boltok zsúfolásig vannak vásárlókkal. Fenyőfák ezrei várják, hogy karácsonyfává díszítsék őket. Készül a világ. De mire is? Európa Krisztus nélküli karácsonyra készül. A betlehem legfeljebb vásári kellék a rénszarvas és a télapó mellett. Az ember, aki elidegenedett Istentől, elidegenedett embertársaitól és önmagától is. Saját maga ellensége lett. Már a reklámok sem pihenést, felüdülést, békét, harmóniát ígérnek, csak annyit, hogy: „bírom”. Ide jutott a 21. századi ember. Esélye sincs arra, hogy emberhez méltó életet éljen, csak kibírja valahogy. Kibírjuk reggeltől estig, egyik naptól a másikig, hétköznaptól ünnepig, ünneptől hétköznapig. Valahogy túléljük. A hétköznapok rohanását felváltja az ünnepek rohanása. Ennyi a különbség. De hogy miért is rohanunk, arról fogalmunk sincs. Hogy kik is vagyunk valójában, rég nem tudjuk. Alig várjuk az ünnepet, aztán alig várjuk, hogy túl legyünk rajta.

Karácsony azt tanítja, hogy a legnagyobb dolog az emberség. A természet fejlődése az ember felé tart. Isten is az emberség felé tart. Nem angyal akart lenni, nem természeti erő, villám és vihar, hanem ember. Az emberben találkozhat az isteni és az emberi, földi és mennyei. A karácsony utazás az emberség felé. Amit elveszítettünk, de még megtalálhatunk. Ebben segít bennünket az emberré lett Isten. Hogy ne csak kibírjuk, hanem megéljük életünket. Hogy engedjük magunkat megváltani attól, aki mindenben olyan akart lenni, mint mi.

Jó utat az Istenember felé! Jó utat önmagunk embersége felé!