Kevés olyan film van ami katarzist nyújt számomra. De évek óta a magyar produkcióktól kapom meg azt az élményt, amelyről napokkal, hónapokkal később is szívesen beszélek. A legújabb alkotás a Hat hét, mely ismét tabukat döntöget, az örökbeadás, az örökbefogadás témáját dolgozza fel.

Szorított a mellkasom a vetítés alatt a Rómer Házban, néha azt éreztem a lábujjaimat is egy kupacba szorítom, pedig nem is vagyok rá képes. A téma súlya „csak” egy dolog, de amit a színészi játék és az operatőri munka összessége ad vizuálisan az semmihez sem hasonlítható.

Nyilván anyaként egyébként is érzékenyebben reagálok minden olyan műre, amiben gyerekek kerülnek a fókuszba, de ezt a filmet kötelezővé tenném mindenkinek. Azoknak akik érintettek, azoknak akik szülők, és azoknak is akik nem, de fiataloknak mindenképpen, mert ez az a film ami betalál, ami tanít és kapaszkodót nyújt.

Látnunk és beszélnünk kell azokról a dolgokról, amik sokszor mélyen érintik a társadalom egészét, mert igenis sokszor, ha időben segítséget nyújtunk embertársainknak, ha nem struccpolitikát folytatunk, és ahelyett, hogy homokba dugjuk a fejünket, segítő jobbot nyújtunk, nemegyszer életeket, sorsokat terelhetünk a megoldás, a boldogság útja felé. Nem egy a múltunk, a jelenünk, sőt a jövőnk sem. De kis odafigyeléssel, egy érintéssel, vagy csak egy jó szóval szebbé tehetjük a világot.

Kellenek az ilyen jellegű filmek, kell az a fajta művészet mely valóban minden értelemben értéket képvisel. A hazai filmművészet pedig évek óta hozza a lehengerlőt, ahogy a Hat hét is, a bennünk hagyott érzésekkel, kérdésekkel. Szánjunk rá 90 percet…Legközelebb a Rómer Házban április 27-én, 17:30-tól!