Rossz szokásom, hogy kommenteket olvasok a Facebookon, és nem csak a szakmai érdeklődés vezérel ilyenkor. A magyar űrhajósprogram kapcsán elég egyhangú kép rajzolódik ki előttem: a kommentelők többsége nem érti, hogy ez mégis minek kell?

Minek nekünk memóriahabos matrac? Futócipő? Karcálló réteg a szemüvegre? Füstérzékelő? Nem sorolom végig, de mind-mind olyan találmányokból nőttek ki, amelyek egyébként úgy mellékesen kellettek az űrben. Ott nincs lehetőség hibára, mert a legkisebb gond, a legapróbb elszámolás is katasztrófába torkollik – idősebb olvasóink tudják, a fiatalabbak pedig keressenek rá az Apollo-1 katasztrófájára. Igen, az internet sem menne az űrben keringő műholdak nélkül.

Más lenne az életünk, ha nem törtük volna át az atmoszféra legfelső rétegeit, ha nem vágyunk egyre magasabbra. Szükségünk van a korlátaink leküzdésére és a tudományos fejlődésre, ez mindenki érdeke, legyen német, amerikai vagy magyar. És egy nemzet értékét, nemzetközi megbecsültségét nagymértékben meghatározza az, hogy a tudományos életben hol tart. Hazánk ebben mindig is az élen járt – gondoljunk a „Marslakókra”, a magyar tudósokra, akiknek se a nyelvét, se a gondolkodását nem értették az amerikaiak, részben mégis nekik köszönhető, hogy az Egyesült Államok ott tart ma, ahol!

A tudomány jelenlegi csúcsa az űrkutatás. Az emberiség grandiózus célja a Mars elérése, és ez minden technológiai, műszaki, orvosi és biológiai megoldásból a legjobbat követeli meg. Ezeknek a kutatásában is részt vehet majd az a kiválasztott magyar, aki 2024-ben vagy 2025-ben harmincnapos űrutazásra indulhat.

Ne becsüljük le, és ne becsméreljük ezt a lehetőséget! Magyarország a világ nemzetei közül hetedikként lépett az űrbe, ez idáig pedig kevesebb mint ötszáz ember mondhatta el magáról, hogy űrhajós. Értékeljük azt, hogy ilyen kivételes kevesek közé újabb honfitársunk tartozhat majd!

Illusztráció: depositphotos.com