P. Csapucha Adrienn kolléganőnk jegyzete.

„Bógáncs”. Nem, az „bogáncs”! Zajlott a mókás diskurzus a minap köztem és főnököm között, miközben görcsösen szerettem volna nyelvi berögződésem megmagyarázni: „én így mondom, mindig is így mondtam és így is fogom!” Erőszakoskodtam kedvesen, de persze véresen komolyan gondoltam, hiába idegesítettem minden pillanatban, mikor kimondtam (számára) fülsértően a szót. Majd nyelvészkedésünk forgatagában jött a felismerés: vészesen közeledik a nyári szünet vége, hamarosan becsengetnek és az én kisnagylányom második osztályos lesz. Füzetek, színes ceruza, gyurma sehol, a fehér inget és a lakkcipőt kinőtte, még jó, hogy szoknyából év végén kicsit nagyobbat vettünk, így a csajos ruhadarab, az ugyancsak kicsi, fehér harisnyával még éppen jó lesz az évnyitó ünnepségre. Kezdődik a verkli, a reggeli rohanás, a majdnem elkésések, valamint a tanulás és az edzések közötti egyensúly megteremtése. Persze örömmel nézünk az új kihívások elé, de nem kis logisztikát igényelnek a pörgős hétköznapjaink. Az viszont örömteli, hogy nagyobbik büszkeségem már várja, hogy újra átlépje a tanterem küszöbét, hogy megossza nyári élményeit a barátnőivel, és hogy ismét elmerüljön a betűk és a számok tengerében. Az augusztusi Nap az égbolton sejteti, hogy búcsúzunk a meleg hónapoktól, de bevallom, én már most várom a következő nyarat és vele a sok bógáncsot, amit majd újra kiszedhetek rosszcsont kiskutyámból…

Illusztráció: depositphotos.com