Hálás feladat március 15. alkalmából cikket írni. Hiszen a világhírűen obskúrus magyar történelmi ünnepi körrel szemben március 15-én a ’48-as ifjak forradalmi lendületét, bátorságát, tettrekészségét ünnepeljük – Mireider Máté jegyzete.

És bár sok nemzet érezte úgy abban az évben, hogy változtatni akar a sorsán, ennyire „messze” csak hazánk ment el: valóban fegyvert ragadtak – nemcsak a magyarok, de a magyar nemzet eszméje mellett kiállók is.

Alaposan dokumentált és bőségesen kutatott Győr története a szabadságharc idejében. Csapatmozgások, a sáncok helyzete, pontos számok, hogy városunk mennyi honvédet adott a hazának – az internet segítségével szinte napról napra követhetjük végig a történelmet.

Ugyanez a történelem köszön vissza a belváros utcáit járva, hiszen Petőfi Sándor többször is megszállt városunkban, és nem kevesebbet, mint egyik mentorát, felkarolóját is köszönheti Győrnek: dr. Kovács Pál afféle mecénásként támogatta az ifjú költőt, még annak „sztárrá” válása előtt.

A történelemből tanulnunk kell. A szabadságharc bár elbukott, a csendes ellenállás évei végül a kiegyezéshez, és a magyar emlékezet talán legsikeresebb, leginkább prosperáló évtizedeihez vezettek. Tanuljunk hát belőle: ha néha nehéz is, ha úgy is tűnik, hogy akár egész Európa ellenünk van, magyarságunkból, nyelvünkből, öntudatunkból ne engedjünk!

Ma már más a politikai helyzet és a világ is másképp működik. Másképp és máshogy kell megvívni a harcainkat.

A magasztos múltból kijózanító jelenkép, hogy nem messze hazánktól, európai földön fegyveres konfliktus dúl – igazságot tenni ott nem ezen sorok célja, de az igen, hogy emlékezzünk a saját harcainkra, és becsüljük meg az eredményét. Mióta a magyarok Európába érkeztek, hányattatott sorsunk és birodalmak malomkövei között őrlődve is: de itt vagyunk.