Mióta az eszemet tudom, különleges a kapcsolatom a fagyival – Venesz Klaudia jegyzete.
Karonülőként kínáltak vele először a szüleim, és olyannyira sikerült belehabarodnom, hogy a leghidegebb téli napokon is képes vagyok a hűtő felé venni az irányt. A kilencvenes években még nem bonyolították túl a választékot, a legnagyobb gasztronómiai kalandozást számomra az jelentette, amikor nem csoki-vanília sorrendben kértem az ízeket. Ahogy cseperedtünk, egyszerű bérezésben állapodtunk meg otthon: az olyan alantas munkák, mint a borsószedés elvégzése után egy húszas csapta a markunkat, amiből aztán két-két gombócra futotta öcsémnek és nekem.
Később a piac figyelembe vette az igényeket, és beütött a nagy Vienetta-korszak. Háztartások millióinak ünnepi ebédjét zárta a téglát formázó és annak keménységére hajazó jégkrém, amit – akár a rántott hústól duzzadó hassal is képesek voltunk befalni még akkor is, ha az a tányérra kerülése utáni három másodpercen belül vált cseppfolyóssá.
Hiába dívik azt állítani, hogy régen minden jobb volt. A színektől és ízektől roskadozó fagyispultok manapság kiszolgálnak mindenféle igényt és még felül is teljesítenek a lángos és más főételeket megidéző variációkkal. Bátran állíthatjuk, divat kézműves fagyit enni, egy külön iparágat húztak fel a jéghideg finomságra és évről évre kihirdetik a fagyik csimborasszóját: 2024-ben például a tökmag sorbet pirosbogyós gyümölcsökkel fantázianevűt. Meg is kívántam egy-két gömböt…