J. Kovács Andrea kolléganőnk jegyzete.
Az apró öregasszony tavasztól őszig gyakran üldögélt kicsi székén a bolt előtt. Előtte vízzel töltött vödörben virítottak a csokorba kötött virágok. A szezon elején sárgálló nárciszok törték meg a lakótelep egyhangúságát, aztán jöttek a tulipánok. Anyák napjára bódító illatú orgonaágakat és kék nefelejcset hozott, majd hétről hétre egyre több fajta színes virág töltötte meg a vödröt, melyek nagy részét addig nem ismertem.
Kulcsos gyerekként a vakációban én intéztem a bevásárlást, így szinte naponta találkoztunk. Kis cetlimre a tejen, kenyéren, vajon, felvágotton kívül anyám olykor felírta a virágot is. Ilyenkor Nyári nénitől vettem egy szép csokrot. Ráncos arca rám nevetett és mindig megkérdezte, hová lesz a virág. Mást adott ha otthonra kellett, mást ha a temetőbe vittük. A legszebbek a dáliái voltak. Tüzes dáliának hívta a mélyvörös, olykor sárgába hajló pompás virágokat, melyek szinte barátságossá tették a szomorú sírhelyet, ahol nagyanyám nyugodott. Elképzeltem, hogy látja és örül a gyönyörű, friss virágnak, s ettől kicsit enyhült bennem a mardosó hiányérzet.
Szeptember felé, a vödör megtelt őszirózsákkal. Lila, fehér, rozsda- és rózsaszín szálakból készítette a kisebb-nagyobb csokrokat. Iskolakezdés után hétköznapokon máshová jártam vásárolni, így Nyári nénit is ritkábban láttam. Talán csak mindenszentek és halottak napja előtt, amikor a temető kapu mellett krizantémot és óriásvirágú drablét árult.
Évtizedek teltek el azóta, a bolt előtt régen nem ül senki. Mégis ha arra járok, egy pillanatra látom magam előtt az apró öregasszonyt és meseszép dáliáit.