Szinte minden férfiember megrögzött vágya a nők lelkének megfejtése. Kudarcos kaland ez, mert egyrészt úgysem sikerülhet, másrészt a nő nem keresztrejtvény. Nem megfejteni kell, hanem szeretni. Megérteni, meghódítani, elbűvölni, segíteni, meg persze a szemébe is mondani, ha méltatlan velünk.

A női lélekben igazán járatos Krúdy Gyulának az a tapasztalata: „Az asszonyokban mindig több van egy unciával a lelki spirituszból, mint a férfiakban.”

Vannak persze a nők természetét bántás nélkül, de humorral jellemző írók is. Don Herold például arra a következtetésre jut, hogy „a nők vigaszt nyújtanak, amire nélkülük soha nem lenne szükségünk.” Vaszary Gábor pedig azt teszi szóvá: „A nő minden parányi neszre felfigyel: figyelmét semmi nem kerüli el, csak a lényeg.”

Ám ez nem a lényeglátó képesség hiánya. Gorkij alighanem jól ismerte fel: „Vannak olyan buta-bölcs asszonyok, akik úgyszólván vakok arra a szemükre, amely a rosszat észreveszi.”

Szerencsére egyre kevesebb olyan megnyilatkozással találkozik az ember, amely a férfiak és a nők szellemi képességei között próbál különbséget tenni, a nőt a konyhába száműznék, meg pelenkát mosni, a férfi pedig az önmagához méltó alkotó munkában kamatoztatná szerinte dúsabb szellemi adottságait. Aki még mindig így gondolja, olvassa el Iréne Joliot-Curie tárgyszerű megállapítását: „A tudomány nagyon is testhezálló karrierlehetőség egy nő számára, annál is inkább, mert nincs e téren képességbeli különbség a két nem között.”

A történelmi szereposztás persze igazságtalan. Alighanem Kepes Andrásnak van igaza: „A történelemben többnyire a férfiak a hősök. A személyes életünkben a nők.”

Köszöntsük hát személyes hőseinket méltó, virágos szeretettel!

Illusztráció: Depositphotos