Egy sztori kedves rendőrökről, némi nemzetközi Activityről, és egy újságíró mindennapjairól a japán fővárosban.

A japánok, úgy általában nagyon kedves emberek, és már-már az érthetetlen szintig szabálykövetőek. Legalábbis azok, akik munkájuk által, vagy önkéntesként az olimpia lebonyolításában segédkeznek. A transzferbuszoknál, legyen azoknak bárhol a megállójuk, az érkezés előtt megjelenik valahonnan egy sárga mellényes ember, aki azonnal mondja, hogy mikor érkezik a következő, és akkor is a fényképes oldalára fordíttatja, majd megnézi az akkreditációs kártyát, ha előtte már tízszer találkoztunk ugyanott. De mosolyog, köszön, és nagyon udvariasan teszi mindezt. A buszsofőrök szintén. Viszont ha megáll a lámpánál és valaki fel akar szállni, nem engedik.

A két oldalról kordonozott utak a versenyhelyszínek környékén könnyen elvezetnék a célhoz az embert, de minden zebránál, kanyarnál, és saroknál többen irányítják a gyalogosforgalmat. A csarnokok, stadionok biztonsági személyzete, akik a fémdetektoros kapunál állnak, általában katonák. És ők is ragaszkodnak egy ellentmondásos szabályhoz. Az első három napon kötelező koronavírus teszt van a sajtóközpontban, és utána négynaponta ismétlődik ez. A teszt pontosságának egyik feltétele, hogy előtte fél órával se inni, se enni, de még fogat mosni se lehet, de a kapunál ha valaki vizet, üdítőt akar bevinni, abba a katona szeme láttára bele kell kóstolni. Megúszni nem lehet, és ezt nem csak az újságírók tapasztalják, hanem a sportolók is. A szabály az szabály, akkor is, ha firkász az ember, és akkor is, ha Novak Djokovics.

A fő probléma az, hogy a japánon kívül nagyon kevesen beszélnek, akár csak alapszavak szintjén is más nyelvet. Na, ennek köszönhetően bandáztam én egy jót a tokiói rendőrökkel. Meg persze a feledékenységem miatt. Történt, hogy a győri kollégák kérésére elindultam az Odaiba Marine Parkhoz, az öböl partjára, a triatlon versenyek helyszínére, hogy készítsek pár képet a vízen felállított olimpiai ötkarikáról. A buszon sikerült kicsit elaludnom, és amikor megérkeztünk, sietve leszálltam, de csak később vettem észre, hogy az ülésen maradt a napszemüvegem, és egy egészen profi szelfibot.

A partra beengedtek, de ott már senki nem volt, kivéve a biztonságiakat, és három rendőrt. Elmondtam, hogy mi a probléma, elment a busz a cuccaimmal. Semmit nem értettek belőle, aztán az egyiküknek eszébe jutott, hogy a busz, az buszt jelenthet, megvolt tehát a forró nyom. Sóhajtottam egy nagyot, haladunk mi, kérem.

És itt elkezdődött el az Activitynek egy olyan különlegesen szürreális változata, amiben három tátott szájjal bámuló japán rendőr és egy szekuritis figyeli, ahogy egy “Hungary” hátizsákos fickó próbálja elmutogatni a napszemüveget, a szelfibotot, azoknak az elvesztését, és az távozó buszt.

Pár perc alatt a rangidősnek beugrik – gondolom én – hogy ez a pasi egy hosszú botot emleget, olyan cuccai vannak, mint a magyar csapat tagjainak, biztosan edző lehet. Mutatják, menjek utánuk, vissza a megállóig, ott magyaráznak valamit az önkéntesnek, elmondják mi történt, ő telefonálgat, majd leállítanak egy másik buszt is, ott is jó negyed órás beszélgetés a sofőrrel, aki szintén telefonál, megint mutogatnak, de a szelfibotot olyan furán.

Átfut az agyamon, hogy én activityben biztos nem így adnám elő. Eltelik megint tíz perc, a busz elmegy, mi pedig sétálunk újabb fél kilométert, közben kézzel-lábbal kommunikálunk. Nem akarom húzni az időt, sok ilyen állomás volt még, az újabb beengedési procedúráktól, a szintén csak japánul beszélő, a versenyirodát már zárás után felügyelő emberig.

Szereznek valahonnan egy telefont – az enyémen leállt a net -, és beírva a Google fordítóba mutatják, hogy a kajakos lapátomat és a fényképező gépemet egyelőre fogalmuk sincs, hol keressék.

Hoppá, csöppet félre ment a kommunikáció, úgy érzem. Méghogy kajak lapát és fényképezőgép. Én is beírom a magam mondandóját, amit most már látnak japánul, és meglepődnek, hogy mit is hagytam el. Félrement a nyomozás. Még telefonáltak hármat-négyet, aztán leírták egy papírra, hogy mi a megoldás: menjek egy MPC nevű helyre és a Help Desknél kérdezzem meg. Köszönöm, erre nem gondoltam. De legalább eltöltöttem bő egy órát kedves japán rendőrökkel, bejártam a partot, és a triatlon versenyek kulisszáit. A napszemüveg azóta se lett meg.