A téma az utcán hever, szokták mondani a rutinos újságírók, amikor valaki úgy érzi a kollégák közül, nincs miről írnia, vagy elhagyta az ihlet. Nálam a bringa-ügy kétszer is olyannyira előttem hevert, hogy az egyik alkalommal majdnem a lábujjam bánta.

Történt ugyanis, hogy megint eltévedtem, ezúttal az olimpia röplabda tornájának otthont adó, még minden szegletében “újautó illatú” Ariake Arénában.

Kiváncsi voltam, mennyire érdekes egy olyan sportesemény, aminek nincs magyar résztvevője, egyik csapatnak sem szurkolok, és nézők hiányában a hangulat sem tud majd magával ragadni. A választásom a Szerbia-Kenya női röplabda meccsre esett. Nos, a hölgyek szépek, a játék színvonalas, néha még izgalmas is, de nem az igazi. Hiányzik egy csomó összetevő, hogy úgy igazán lelkesedni tudjak, ezért inkább továbbmegyek, vagyis csak mennék.

A csarnok hatalmas, és hiába van rengeteg önkéntes és felirat, pont a transzferbuszok felé vezető kijáratot nem jelzik sehol. Útbaigazítást kérek, egy liftet tanácsolnak, ami levisz a földszintre, onnan már egyszerűbb lesz. Liftből találtam hármat, “kiszámolósdi” alapon az egyikkel lementem, mint kiderült az alagsorba. Hatalmas folyosók, sehol egy lélek, bolyongok már egy ideje, amikor az egyik sarkon nagy sebességgel érkezik biciklivel (!) egy japán nő, alig bírok elugrani előle, nem sok kellett, hogy áthajtson a lábujjaimon.

És csak azért nem kiabáltam utána, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most megtörtént, vagy napszúrást kaptam odakint a negyven fokban, és hallucinálok. Biztos, hogy nem önkéntes, vagy rendező volt, és nem “szolgálati” járgányok ült.

A történteken agyalni csak a következő kanyarig kellett, mert az a folyosó meg tele volt pakolva vadiúj biciklikkel, több halomban ott állt vagy ötven-hatvan darab, nullkilóméteresek, de hogy miért, meg mind kié, és ki volt az egyikkel száguldozó japán nő, a mai napig nem tudom. Mindenesetre a föld felett éppen egy olimpia a zajlott.

A másik bringás kaland élvezetesebbre sikerült, hiszen soha nem voltam még Freestyle BMX versenyen, csak edzésen, így kiváló első alkalomnak ígérkezett az olimpia két döntője, a hölgyeké, aztán a fiúké, 10-10 résztvevővel. Gyerekkorunkban imádtuk a BMX banditák című filmet, bár azt sem tudtuk akkor, hogy ezt a bringás sportot amúgy eszik-e vagy isszák, utánozni akartuk őket, aztán kisebb nagyobb balesetek után alábbhagyott a lelkesedés, de én például mindig csodálattal néztem a freestyle-osok trükkjeit.

A tokiói olimpia az első, ahol szerepel a programban ez a sportág és az a versenyszám, történelmi tehát az esemény. A buszon az angol újságíró kolléga elaludt egy sorral mögöttem, majd a teniszpályák megállójánál akart leszállni, nagyon köszönte a figyelmeztetést, és hogy visszarángattuk, mert pont a brit lány Charlotte Worthington olimpai bajnoki címéről maradt volna le, két olyan produkcióról, amitől tényleg tátva marad az ember szája.

És csak ezután következett a még látványosabb rész, a fiúk döntője, benne több legendás BMX-essel, köztük az én kedvencemmel, a veterán venezuelaival, Daniel Dhers-szel. Sétálok fel a lelátóra, amikor valaki integet a másik oldalról: az a venezuelai srác volt, aki mellettem ült a Bécs-Tokió repülőjáraton, és akivel beszélgettünk pár mondatot, de folyton Tom és Jerry-t nézett, így az se került szóba, hogy miért jön az olimpiára. Leszálláskor egy BMX-es sisak volt nála, ezért gondolom, hogy edző, vagy Dhers csapatának valamelyik tagja lehet. Látom, hogy mutogatja a zászlót és a versenyzőt: Tudom, barátom, miatta jöttem!

És milyen jó, hogy jöttem, mert ezt az élményt biztos, hogy nem felejtem el soha. Ilyenkor nem számít, hogy a versenyt a legnagyobb forróságban rendezték, hogy megégtem, és a többi apró kellemetlenség, amit ezek a srácok mutattak, az előtt le a kalappal. Az ausztrál BMX-bandita Martin Logan a legnagyobb esélyeshez méltóan nyert, Daniel Dhers 36 évesen ezüstérmes lett egy olyan mezőnyben, ahol nála mindenki legalább hét évvel fiatalabb, a japán Nakamura például 18 esztendős.

Ami hihetetlenül szimpatikus volt még az egész közegben az a közvetlenség, a lazaság: ezek a srácok a döntő után ott bringáztak közöttünk, Logan és Dhers is ki akartak jönni az újságírók, és azok közé, akik ott lehettek az eseményen.

Őket az utcasport adta nekünk, teljesen más felfogással, mint úgy általában a többi sportág sztárjait. És ha valaki vitatkozna azzal, hogy az olimpián nincs helye az ilyen dolgoknak, ne tegye! Nézzen meg inkább egy BMX freestyle versenyt, és fogadja el, hogy ezekben az eredményekben is óriási meló van, akár utcasport, akár tradicionális olimpiai sportág. 

Ehhez kapcsolódóan megint csak a veterán venezuelai mondatait tudnám ajánlani, amit a vegyes zónában mondott nagyon boldogan:

“Ne hittem, hogy én egyszer valaha olimpián fogok szerepelni. Úgy gondoltam korábban, hogy 2019-ben abbahagyom, de az olimpia motivált, lehet, hogy 2024-et is megpróbálom. Boldog vagyok, hogy történelmet írtunk!”

Íme, nekik is akkora megtiszteltetés olimpián szerepelni, mint egy atlétának, birkózónak, vagy vívónak.