Egy év alatt szinte kiürültek a magyar többségű falvak Kárpátalján. Aki tudott, eljött, nemcsak hadköteles férfiak, hanem teljes családok hagyták el szülőföldjüket.
S hogy milyen körülmények között élnek az ott maradottak? Naponta 8 órán át van áram, azaz délelőtt és délután két-két, éjszaka pedig négy órán keresztül tudnak fűteni, hűteni, világítani, mosni, vasalni, telefonálni, internetezni, meleg vízben fürdeni, mosogatni. Bár enyhe a tél, de annak, akinek nincs áramfejlesztője, így is teljesen lehűl a háza. Az iskolákban a légiriadók többször megszakítják a tanítást. Amelyik iskolának nincs pincéje, ott az egyes osztályoknak magánházak alagsorában alakítottak ki helyet. A boltokban minden kapható, de a magyarországi áraknál drágábban.
Barbara egy éve februárban még szülőfalujában, a kárpátaljai Szürtében élt édesanyjával és édesapjával. Szép családi házukhoz nagy kert tartozik, ahol mindent megtermeltek maguknak. Szülei a helyi iskolában pedagógusok. Nővére a szomszéd településen, Tégláson lakott két kisgyermekével és férjével. Barbara az ungvári megyei kórház fül-orr-gégészeti, majd Covid-osztályának diplomás ápolója volt. Kollégái becsülték, hiszen fiatal kora ellenére példásan helytállt a járvány idején. Vőlegénye, a szomszéd falubeli Attila már hét éve Győrben dolgozik. Júniusra tervezték az esküvőjüket, a menyasszonyi ruhán kívül minden készen állt a nagy napra. Hagyományos magyar esküvőt szerettek volna, helyi szokás szerint vőfélykendőket varrattak a férfi vendégeknek és kötényeket a szakácsnőknek.
Február 24-én azonban kitört a háború, és neked egyetlen nap alatt megváltozott az életed…
Reggel még otthon voltam, aztán kaptam egy telefont. Egy ismerősöm figyelmeztetett, hogy egészségügyi dolgozóként katonaköteles vagyok, ezért bármikor megkaphatom a behívót. Ráadásul nincs férjem, gyerekem, így valószínűleg a sor elején állok. Nagyon megijedtem. Öt percet gondolkodtam, összepakoltam a legszükségesebb holmikat, felszálltam a vonatra és átjöttem a határon. Az első hetek nem voltak könnyűek. Pedig diákkoromban már jártam itt és nagyon megtetszett a város, Attila, a vőlegényem is szereti. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre több ismerős jön szembe velem az utcán. Kiderült, nagyon sok kárpátaljai, sőt falumbeli keresett menedéket és boldogulást Győrben. A diplomámat viszonylag gyorsan honosították, de az egészségbiztosítási kártya megszerzése nehezen ment, hónapokba telt. Utána már könnyen találtam állást, a kórházban örültek a szakképzett munkaerőnek. Most szintén a fül-orr-gégészeti és a szájsebészeti osztályon dolgozom.
Mi volt a legnehezebb?
Annyira gyorsan történt minden, hogy időm sem volt elköszönni a szeretteimtől. Furcsa volt magam mögött hagyni az addigi életem, hogy aztán itt újjászülessek. Később összeszedtem a bátorságomat és néhányszor hazamentem. A határon nem volt probléma, simán visszajöhettem. Otthon semmi nem olyan, mint egy évvel ezelőtt. Az utcák üresek, szomorú, sötét és vigasztalan minden. Nem találtam meg a barátaimat, nyomasztó a csönd, nincsenek gyerekek, hiszen akik tehették, elmentek, és vagy az anyaországban, vagy külföldön kezdtek új életet.
Van honvágyad?
Állandóan, bár az utolsó otthonlétemkor már azt vettem észre, hogy visszavágyom Győrbe. Mindig úgy képzeltük, hogy Kárpátalján építjük fel a jövőnket. Időközben a nővérem is átjött a családjával, az unokaöcsém itt kezdte el az iskolát. Édesanyám sokat szomorkodik, vágyik utánunk. Apu még tanít, betöltötte a hatvanat, bízunk benne, hogy őt már nem viszik el. Ungváron, a régi munkahelyemen nem maradt magyar kolléga. Így nem szeretnék visszamenni.
Sikerült beilleszkedned?
Már az első hetekben úgy éreztem, hogy jó helyre kerültem és befogadtak. Hosszabb távra még nem merek tervezni, de az biztos, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni, mert ez az életem.
