Örök szerződést kötött az élettel a váratlan halál ellen. Nem könnyű sors, folytonos hadiállapot. Valamikor másodéves orvostanhallgató korában, egy debreceni villamosra várva döntötte el, hogy olyan doktor akar lenni, aki a halálból is visszahozza a betegeket, amikor ez egyáltalán lehetséges. Ha ugyanis a szív újra ver, akkor már van idő gondolkodni a hatékony terápián.

A kardiológiai szakvizsgáig, a szívkatéterezésig ívelő pályát tudatosan tervezte meg. Célratörő ember, aki nem ismeri a lehetetlen, s aki minden helyzetben győzni akar. A dzsúdóban, melyben hét danos fekete, illetve már piros-fehéröves mester, megtanulta: ehhez a képességen, a fárasztó felkészülésen túl az is kell, hogy történjen bármi, soha ne adja fel. Láttam a professzort újraéleszteni az utcán összeesett beteget, láttam megmenteni olyan ember életét, aki a kórházi liftben kapott infarktust, s azonnal meg kellett kezdeni az újraélesztését. Ebben a pár percben többet megtud, megérez az ember az orvos egész személyiségéből, harcmodoráról, mint egy több órás beszélgetés során. A krízishelyzetekben ugyanis az ember lényege mutatkozik meg.

Saját életének ha vészhelyzetei nem is voltak, de elgáncsolni néha őt is megpróbálta a sors, kudarcokat neki is meg kellett szenvednie, de mindig tanult belőle. Családi indíttatása miatt – „a szüleim orvosok, tragikusan elhunyt laborvezető édesanyámmal járvány idején többször benn éjszakáztam a Köjálban, nekem a baktérium táptalaj másoknak büdös szaga a mai napig kellemes illat, a gyerekkoromat idézi” – kiskora óta orvos akart lenni.

„Szinte nem is tudtam, hogy van egyáltalán más foglalkozás” – jegyzi meg, bár azért a szemetesautón hátul álló kukások munkája fölcsigázta az érdeklődését. Az életemben egyszer ezt még ki akarom próbálni, fogadkozik.

Az egyetemi felvételin hiába ért el 19-et a maximum húszból, értelmiségi származása miatt elsőre nem vették fel, noha 17 és fél pont volt a bekerülési határ. Fellebbezett, így aztán előfelvételt nyert, egy évet műtőssegédként dolgozott. Pályája szempontjából ezt az esztendőt kifejezetten hasznosnak és fontosnak tartja, mert belelátott a kórházi világba, megtanult kapcsolatot kialakítani a betegekkel, megismerte a szakdolgozók sorsát. „Az orvosegyetemi tanulmányok előtt mindenkinek ajánlom, hogy műtőssegédként, segédnővérként próbálja ki magát, hogy ne végzett orvosként szembesüljön ezzel a valósággal”, mondja. Tapasztalatai szerint sok orvos ugyanis már diplomásként döbben rá, hogy nem elég diagnosztizálni a beteget, előírni a megfelelő terápiát, de együtt is kell vele működni, egyenrangú partnernek kell tekinteni, meg kell győzni, el kell hitetni, hogy amit javasolnak, az számára fontos, az életminőségét vagy egyenesen az életben maradását szolgálja. „Mi kiszolgáló szakma vagyunk, az egészségügyben dolgozók munkája nem rólunk, hanem a betegről szól. Alkalmazkodni kell mindenkihez, csak akkor tudunk hatékonyan gyógyítani.”

A fehér köpenyesek közül sokan úgy érzik, hogy az orvosi hivatás presztizse csökken. Dézsi professzor szerint ez nem így van.

– Az orvosnak tekintélye van, de ezt a tekintélyt nem lehet kikövetelni. Ez az ember személyiségéből, empátiájából, nyitottságából, felkészültségéből kell eredjen. „Amikor egészségügyi felvilágosító cikkeket kezdtem el írni az újságokban, sokan rossz néven vették, hogy részletesen adok tájékoztatást egy-egy betegségről, a terápiás lehetőségekről. Akkor még sokan úgy gondolták, hogy az orvos akkor tekintélyes, ha távolságtartó, s nem osztja meg szakmai ismereteit a nyilvánossággal. Ezt az idejétmúlt gondolkodást, ha lassan is, de mára már levetkőzte ez a hivatás, osztja meg tapasztalatait a Győr+ Televízióban most is egészségügyi magazint szerkesztő főorvos.

Dr. Dézsi Csaba András kezdő orvosként a győri kórház hármas belgyógyászatára került. Az osztályt dr. Varga László főorvos vezette, aki gasztroenteorológus volt, de az ő osztályán hoztak létre két hat ágyas kórtermet a kardiológiai betegeknek. Kisvizeire átjárt a Zrínyi utcai kórházból dr. Varga József, aki a megyében elsőként tette le a kardiológiai szakvizsgát, s Mézes Péter kardiológus főorvos. Napközben azonban már a kardiológusnak készülő Dézsi doktornak kellett helyt állni. Később a fővárosi Honvéd Kórház és a megyei kórház közösen alakított ki kardiológiai profilú belgyógyászatot dr. Vályi Péter vezetésével. Nagyon sokat tanultam tőle, szerintem a szakmai cikkek terén ő az egyik legolvasottabb kardiológus Magyarországon, de sokat köszönhetek dr. Pete Ilonának, dr. Szeder Lászlónak is.

Amikor a már tisztán kardiológiai osztály vezető főorvosa lett, eldöntötte, hogy létrehozza a 24 órában ügyelő szívkatéteres laboratóriumot. Terveit elmondta a szakma egyik legjelentősebb szaktekintélyének, Merkely Béla professzornak, aki meghívta őt a Semmelweis Egyetem városmajori szívklinikájára megtanulni a katéterezést. Két és fél évig járt oda, a végén már vitte magával a győri betegeket is, akiket ő gyógyított. Elképesztő energiákat fektetett abba, hogy megszervezze a társadalmi összefogást , s a Kisalföld közreműködésével összegyűlt a pénz, s megnyílt a labor, ahol már a tizenhétezredik beavatkozásnál tartanak. Nyugodtan kijelenthető, hogy ezeknek a betegeknek a jelentős része meghalt volna, vagy ha életben maradnak, le kellett volna százalékolni őket a szívkatéterezés híján.

Újabb – ahogyan a már jóval korábban PhD fokozatot szerzett professzor fogalmaz: „merész, de egyáltalán nem lehetetlen” – törekvése az, hogy a városnak legyen orvosegyeteme. A kezdeményezés nem tőlem származik, ám a kórház vezetőivel együtt mindent megteszünk megvalósulása érdekében, fogalmaz a professzor, aki jelenleg a jövő év eleji habilitációjára készül.

Szokás szerint több könyvötlete van most is, de még a rendszerváltás előtt írta meg orvosi riportkötetét a XX. század rabszolgái címmel, és egy mesekönyvet az ősállatokról. Első szakmai munkája a pacemeker-ről szól, hiánypótló kötet volt abban az időben. Rendszeresen publikál, a napokban kapta meg az értesítést, hogy a tekintélyes amerikai szaklapban, az American Journal of Cardiovascular Drugs-ban 2016-ban az ő megjelent tanulmánya volt a legolvasottabb cikk.

Vezető asszisztens feleségével, Verával él, – „orvos gyerekeim már nagyok, az unokák meg még kicsik” – körvonalazza családi státuszát. Szeretnek utazni olyan helyekre, ahol tetten érhető a történelem, nyaranta motoroznak. A professzor még műtőssegéd korában alapozta meg rocklemez gyűjteményét. Akkoriban még álomnak is merész volt az, hogy kedvenceit élő koncerten hallgassa meg. Ezt a hiányt most pótolják, a legismertebb rockbandák fellépésein rendszeres vendégek, szeretik ennek a világnak a hangulatát, gyűjtik a közös fotókat, az aláírásokat, a hírességek pengetőit, dobverőit. Van két kutyájuk és két ara papagájuk, örömüket lelik benne, s átérzik a róluk való gondoskodás felelősségét. Mikor a papagájok szókincséről beszélünk, érkezik a riasztás, egy 28 éves nőt visznek be infarktussal a mentők. Csupán egy gyors elköszönésre marad időnk.